Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018.12.28

Keresztelő a Boldogasszony-kápolnában

Én ugyan hitetlenkedő, kételkedő, bizonytalankodó (de azért bizakodó…) maradtam a vallási kérdésekkel kapcsolatban továbbra is, (mint ahogy jó két éve már, itt is fejtegettem egy írásban az ezzel kapcsolatos érzéseimet: )

https://nyugdijasprojekt.eoldal.hu/cikkek/mamiprojekt/jaj-istenem--miert-hagytad--hogy-igy-legyen--.html

de érdekes módon többször is összehozott a sors olyan egyházi emberekkel, akik ebben a "mit is hiszek én" témában, maradandó élményekkel szolgáltak számomra.

Balázs atyával akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor megkértem, keresztelje meg a legkisebb fiamat.

Mondta, ő ugyan megkeresztelhetné, de mivel nem járok templomba, nem gyakorlom a vallásomat, akkor mi értelme van keresztelni?

- Nem is az én kedvemért kellene, hanem az édesanyám kedvéért. – mondtam neki meglehetősen szemtelenül és nyersen fogalmazva.

Anyu akkor már hosszú évek óta betegeskedett, és én szerettem volna ha megéri, hogy a legfiatalabb unokája – ahogy mondogatta - nem pogány többé.

- Jó, akkor kössünk egy egyezséget – ajánlotta, az akkor már nyugdíjas korú, de szikár magas termete, és meglehetősen nyers, parancsoló modora miatt katonatisztnek is „becézett” atya.

- Megkeresztelem, ha eljár hozzám a plébániára egy, a bibliai alapismertekről szóló oktatásra.

Hááát mit mondjak, nem nagyon tetszett az ajánlata! Egyrészt azért, mert azt gondoltam (valljuk be meglehetősen nagyképűen), hogy az én bibliai alapismeretekkel kapcsolatos tudásommal nincs szükségem a tanítására, másrészt meg ugyan otthon voltam gyesen, de tele mindenféle munkával, vállalkozással. Akkor is (mint életem bármely szakaszában eddig) nagyon tevékenyen teltek a napjaim. Így aztán próbáltam, most már kicsit udvariasabban hárítani:

- Tudja, plébános úr azt hiszem, nekem nem kell a biblia alapjait tanulnom, hiszen jártam én rendesen hittanra kisiskolás koromban, és ha hiszi, ha nem, én voltam a legjobb hittanos az osztályban! Most meg annyi dolgom van, nincs nekem időm ilyesmire.

De nem hagyta magát ilyen egyszerűen kikosarazni, jött a mentőötlettel:

Elhiszi, hogy rendben vannak az ismereteim az Ószövetséggel de még az Újszövetséggel kapcsolatban is, de azokat mindenképpen fel kellene frissíteni, és ha én nem érek rá elmenni hozzá, akkor majd ő jön el hozzám az otthonomba.

- Igen, és ezt hogyan tetszik gondolni? Néztem rá elkerekedett szemekkel.

Hát csak úgy, hogy ő úgyis minden kedden jön hittant tartani a szomszéd falu hetedikeseinek, akkor meg nem probléma neki kicsit előbb elindulni Pannonhalmáról, előtte beugrik hozzám egy kis hittanos beszélgetésre.

Kész, bent voltam a csapdájában! Mert nem lehettem olyan bunkó, hogy azt mondom erre, hogy hozzám ugyan ne jöjjön! Erre csak az lehetett a jó válasz, hogy jó, akkor szeretettel várom plébános úr kedden. Hány órakor érkezik?

És, ahogy ígérte jött is. Talán két hónapon át, minden kedden pontban tíz órakor megállt a szürke trabantjával a kapunk előtt. (A saját trabantjának is meg volt a története, de ezt most hagyjuk, mert mellékszál csupán…)

Először ugyan kicsit zavarban voltam, mert nekem senki se tanította, hogy hogyan kell fogadni egy „igazi” papot a saját nappalimban. Nem kínálhatom meg egy pohár sörrel, vagy borral, meg különben is vezet, az is fura lenne, ha pogácsát sütnék neki, vagy valami rágcsálni valót raknék elébe? Gondoltam akkor inkább főzök valami finom teát, hátha szereti, és ez olyan semleges, meg lehet teáskannába, és szép teáscsészébe elegánsan tálalni, iszogatni és közben beszélgetni. Elvégre ez egy lakás, nem egy kápolna… mégha hittanóra is lesz itt.

Szemlátomást tetszett neki az ötletem, mert a teázgatás mellett egész jól telt az első otthoni „hittan foglalkozásunk”, (és aztán a többi is sorban)

Sok évvel később mondta egyszer, hogy nálam szerette meg a finom gyümölcsteákat, mert előtte sosem ivott ilyesmit. Azt meg csak egy közös ismerősünk árulta el, hogy igazából a konyakot szerette, és mivel akkoriban sosem fordult elő, hogy egy személyautót vezető papot megszondáztattak volna, így sosem utasított vissza egyetlen kupicányi kínálást sem, de nálam ugye ilyen csábításnak nem is volt kitéve. :) 

Nálam csak teát kapott, és minden alkalommal igazán jókat beszélgettünk mellette.

Nem, nem akart oktatni, tényleg csak beszélgettünk! Jól vette az olyan kritikus megjegyzéseimet is, hogy nem is a bibliai tanításokkal van a legfőbb gondom, hanem azokkal a „kollégáival” akik ezeket mostanság a falusi templomokban hirdetik.

Egyszerűen azt mondta, hogy igazam van, hozzátéve, hogy: sajnos a „szocializmus építésének időszaka” (amibe ugye akkor voltunk) nagyon megritkította azoknak a szerzeteseknek a számát akik úgy tudják a szentbeszédet tartani amivel hétről – hétre meg tudják erősíteni a hívek hitét. Mert templomba járni ezért a megerősítésért kell elsősorban, és nem azért amiért a lázi „szentasszonyok” nagy része, hogy kicseréljék az aktuális pletykájukat. Igen így nevezte őket: a szentasszonyok, akik mellett elmegyek és süt belőlük a gyűlölet.

Nem csinált titkot belőle, úgy általában nem szerette kis falum népét. Ezt azzal is kifejezve, hogy nyugdíjasként egy falut tartott meg ahol még szolgált, és az Sikátor volt nem Lázi. Ezért én ekkor már inkább büszke voltam a látogatásaira, hogy tőzsgyökeres, semmilyen hitéletet nem gyakorló lázi lakosként ennyit vesződik velem.

Persze, az okfejtései nagy részét már kirostálta az emlékezetemből az idő, de van valami, ami nagyon megmaradt bennem:

Az egyik látogatása előtti napon, egy éppen aktuális háborúban, kicsi gyermekeket mészároltak halomra. Alighogy leereszkedett a fotelba, még bele se kortyolt a szokásos teájába én már zúdítottam is rá a mérhetetlen felháborodásomat: hogy az Isten, aki mindent tud, és lát is mindent, (hiszen, úgy tanítják, ő a Mindenható), semmi nem maradhat titokban előtte, az mégis hogyan engedhet meg a teremtményének egy ilyen aljasságot?! Ezeknek az ártatlan gyerekeknek hogyan szánhatott ilyen sorsot?!

- Először is – kezdte egészen higgadtan – ezeknek a gyerekeknek nem rossz, hanem egészen jó sors jutott. Egy rövidke földi megpróbáltatás, és már mehettek is vissza oda, ahol nincs semmi további szenvedés.

A másik fontos dolog meg az, hogy Isten a teremtményei közül az embernek adta meg a választás lehetőségét.

Az ember tettei során mérlegelhet és dönthet: erre megy, vagy arra, ezt teszi, vagy egészen mást. Hogy fegyvert ragad, vagy békében él. Választhat, hogy büntet, vagy megbocsát.

A lényeg, hogy VÁLASZTHAT!

Aztán (a nem tudom hányadik „tea-délelőttünk” után) bejelentette, hogy szervezhetem a keresztelőt.

 Nem kérte, hogy járjak templomba, nem kérte, hogy vegyek vissza a kritikáimból, a hárorgásaimból, egyszerűen csak felajánlotta, hogy vihetem akár a Pannonhalmi Főapátságba is a kisfiamat a keresztvíz alá.

Azért a Pannonhalmi Főapátságba keresztelőt tartani – pláne így meghívásra – az nagy megtiszteltetésnek számított! Illetve számított volna, mert (bármilyen hihetetlenül is hangzik) én nem szerettem volna ezt a nagy bazilikai felhajtást, mert nekem az igazán kedves helyem a Pannonhalmi Apátságból, nem a bazilika, hanem a Boldogasszony-kápolna volt, (és az most is).

Félénken rebegtem el, hogy nem lehetne-e inkább a szertartás ott a domb-tetőn a kápolnában?

- Nem, ott sajnos nem lehet keresztelni, mert abban a kápolnában nincs ott a keresztség szentsége, válaszolta.

- És tessék mondani, nem lehetne arra a kis időre oda vinni?

De, oda lehetett vinni!

a-kepolna-belseje0.jpgBalázs atya odavitette arra az egy alkalomra, és egy szép nyári vasárnap délelőtt a Boldogasszony-kápolnában keresztvíz alá tartotta a kisfiamat egy nagyon kedves fiatalember a családból, aki azóta már – tragikusan hirtelen és váratlanul távozva – szintén az angyalok seregében vigyázza ezen a földön hagyott szeretteit...

Atya pár évre rá teljesen visszavonult a szolgálattól, és én haláláig (sajnos nem eleget!) de látogattam. Végig megőrizte szellemi frissességét és minden alkalommal jókat beszélgettünk. Szomorú volt, amikor elűzték az általa patronált népes macska-családot, és egyszer bevitt az ebédlőbe is, ahol lelkesen mutatta, melyik széken ült előtte nap Orbán Viktor és Lévai Anikó, akikből még – figyeljem meg! – egyszer nagyon nagy ember lesz.

A Kanadából hazalátogató gyermekemnek ő volt az idegenvezetője, és nagyon örült, amikor a Kanadai kis menyem nem győzött ámuldozni a csodálatos hatalmas könyvtár láttán, de az ő figyelmessége volt az is, hogy bevitt az apátságban azokra a helyekre is, amiket nem nézegethetnek a közönséges turisták... és nem csak azért hiányzik a mai napig is, mert nekem sosem kellett belépőjegyet váltanom, csak annyit mondtam a portán, hogy a Balázs atyát keresem...

(Az egyik képen a kápolna mellett guggolunk Marciával, a másikon meg az atya a macskacsalád közepén mesél a gyerekeimnek az apűtságról)

igen-ott-en-nezelodok.jpg

itt-meg-megvoltak-a-cicak.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Balázs atya

Magit, 2018.12.29 00:21

Én is ismertem és tiszteltem az atyát. Örülök, hogy ilyen szépen írtál róla.

Re: Balázs atya

Terez, 2018.12.29 11:18

Köszönöm!