Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy kicsi fehér koporsó

Hazafelé tartok, amikor meglátom kijönni az egyik házból a gyermekorvost.

Gyakran jár ide, mert két különleges betegségű kis betege is van ebben a házban. Milyen rendes, hogy ennyiszer eljön hozzájuk gondolom, de valahogy rossz érzésem támad, ahogy a közelébe érek és rámköszön.

   - Jó napot doktor úr, jól vannak a gyerekek? - kérdezem.

  - Hááát,... az egyikre azt is mondhatnánk talán mostmár hogy jól van, mert, ... mert meghalt szegénykém - mondja borús hangon. 

   - Jaj, istenem! A kicsi ment el?

   - Nem, nem a fiatalabb, hanem az idősebb hagyott itt bennünket - válaszolja. Áll a kocsija mellett és megrendeltülten néz valahova a távolba.

   - De,… de hiszen… ő olyan jól elvolt, és.. és mindig a kicsivel volt a több probléma... mégis...? Csak dadogni tudok és bénultan állok a doktor mellett az utca közepén.

- Igen, úgy tűnt Klárika az erősebb, most mégis az ő szervezete mondta fel a küzdelmet, de ... 

Aztán nem folytatja, mert megszólal a telefonja és ahogy belehallgat már sietősen száll is be a kocsijába és csak int, már megy is - gondolom egy másik kis betegéhez.

Én meg csak álldogálok döbbenten az utca közepén, csak a gondolataim száguldanak. Ha most halt meg, akkor még itt van a házban... be kellene mennem megkérdezni, hogy kell-e segítség.  De bemenni egy halott kislányhoz?! de biztos egyedül van most is a gyerekek anyja, hiszen apa dolgozik, és talán fogalma sincs most mit csináljon... Úristen, nem is láttam még halott kisgyereket! akkor is be kell mennem és segíteni, ha szüksége van rá... és már indulok az ajtó felé.

Torokszorító, megrendítő a látvány ami a szobába lépve fogad. Ahogy megszokja a szemem a félhomályt látom meg a kiságyat, benne a kis angyal arcút... máskor se moccant, de most az őt körülvevő gépek is némák.

- Őszinte részvétem - mondom, de csak néz rám, mérhetetlen szomorúsággal a szemében az asszony.

- Tudok segíteni, maradjak itt veled? kérdezem.

- Jó lenne ha itt tudnál maradni - mondja  megtörten. 

- Igen maradok, ha szeretnéd – válaszolom szorongva.

Ülünk a lesötétített hűvös szobában a kanapén, mellettünk a kiságyban a halott kislány. Kisimult arcocskáján nem látszik már a súlyos betegségének semmi nyoma. Mit lehet most mondani, és mit kell ilyenkor csinálni?  Ez az egész annyira borzalmas, hogy nincsenek szavaim...

Percek telhettek el, vagy hosszabb idő nem is érzékelem, de egyszer csak valahogy előjönnek a racionális gondolatok:

Biztos nincs semmi tartalékpénzük, nem jó ha temetési vállalkozót hívok, az nagyon sokba kerül. Akkor viszont koporsó kell, és ki kell minél előbb vinni a kis testet temetői hűtőkamrába… de előtte fel kell öltöztetni szép ruhába ezt az éppen a másik világra átlibbent kicsi embert.  

És már nem foglalkoztat, hogy miért én? Nekem kell?! Igen nekem, mert  valahogy a sors belehozott ebbe a helyzetbe és anya láthatólag teljesen lebénult, apa meg kitudja mikor ér haza. Különben is falun évszázadokig maguk intézték ezeket a dolgokat az emberek, akkor nekem is menni fog! Egy polgármesternek ez is a dolga. (Még ez is lehet a dolga, ha a helyzet úgy hozza...)

Sok év telt már el, de azóta is emlegetjük ezt a délutánt. Én nem mozdulhattam a halott kislányát őrző anya mellől, így felhívtam egy barátomat, hogy segítsen.

- Kell egy kicsi fehér koporsó erre és erre a címre, mondom a telefonba.

- Mi?!

- Egy kicsi… fehér… koporsó… tagolom lassan, hogy felfogja.

Érti, érti ő, de nem akarja elhinni mit kérek. Aztán rájön a rekedt, a feltörő sírást nagy nyeldekléssel vissza tuszkolni próbáló hangomból hogy nem, ez nem egy ízetlen vicc, tényleg kell egy kicsi fehér koporsó!

Hál’ Istennek ritkán van ilyen tárgyakra szükségük az embereknek, így elég nehezen találja meg azt az egyet valamelyik szomszéd kisvárosban, amit végül is elhoz az utánfutóján.  Akkorra a kis halott felöltöztetve a legszebb királylányos ruhájába, mintha csak bálba készülne, kisimult arcocskája, mint egy kis tündér. Nem, nem is halott, csak alszik, próbálom nyugtatni magam. 

De a koporsó! Ez nem fehér, hanem szürke a rárakódott portól. Valószínűleg régóta porosodott valamelyik temetkezési vállalkozó raktárának eldugott zugában. Nem, ezt nem lehet így hagyni… törölgetjük, mossuk, amíg ki nem fehéredik, a barátom segítségével. Aztán bele a kis fehér fodros betét, és a kispárna, ahogy kell. Honnan tudom, hogyan kell? Nem, nem tudom, csak csinálom. Szüleim, testvérem, közeli rokonaim temetését intéztem már, de ezekkel a halott körüli tennivalókkal még sosem találkoztam. De ha egy ilyen különleges helyzet adódik az életünkben, olyan dolgokra is képesek leszünk, amiről azt gondoltuk korábban, hogy mi aztán biztos képtelenek lennénk rá.

Egy halott kislányt segítesz felöltöztetni?! Na nem, azt biztos, hogy nem! De bizony segítesz! Ha ott állsz a szobában és látod, hogy anya egyedül nem boldogul, akkor odamész és tartod a tehetetlen kis testet, míg ráhúzza a kisruhát…  

Aztán csak ülünk és váruk, hogy apa hazaérjen, de eltelik vagy másfél óra, mire végre megérkezezik. És jön a sokadik döbbenet, neki most sürgősen el is kell mennie! Csak nézünk egymásra a koporsót hozó barátommal. Mi történik?! Nem elég, hogy ezt az egészet mi itt ketten,… most meg itt hagy bennünket? Úgy mégis akkor hogyan jut ki a temetőbe ez a koporsó?!

Komolyan gondolta. Annak ellenére, hogy mélyen vallásos, templomba járó ember, valószínűleg úgy bepánikolt, hogy képtelen volt intézni a továbbiakat, és ahogy megjött már ült vissza a kocsijába és elment a valahol a Balatonnál nyaraló másik gyermekéért, ott hagyott minket koporsóval, halott kislánnyal, bénult anyával együtt.

Nem volt mit tenni.  Fogtuk a koporsót a kicsi lánnyal, felraktuk az utánfutóra és kivittük a temetőbe. Lujza néni - aki azóta már szintén felköltözött oda, ahova ez a kis tündér ment el akkor  - nyitotta ki nekünk a temető kapuját... 

Aztán hazamentem, szedtem a kertben virágot, hogy amíg ott van azon a szomorú helyen, virágok között legyen.

 

- Ha ez a történet hasonlít valamilyen, a valóságban megtörtént eseményre, az természetesen csak és kizárólag a véletlen műve lehet! -